Egy nem is olyan távoli jövőben, egy nem is olyan messzi–messzi galaxisban…

A kormánypárt székházának ablakait megremegtette a tízezernyi torok veszett kurjantása:
– Munkát, kenyeret, vagy vissza a FIDESZET!
A Pártvezér gúnyosan vonta össze szemöldökét, egészen a tarkójáig:
– Mit képzelnek ezek? Esküszöm magának Gábor – nézett a kormánykoalíció másik vezetőjére –, ezeknek semmi sem jó! Mert, mit is mondottak volt a rómaiak? Kenyeret és cirkuszt a népnek! Hát, lássa Gábor, éhen még egyikük sem halt, cirkuszból, pedig minden napra jut! – csapott nagyot tenyerével az asztalán tornyosuló tüntetési kérelmekre.
Nagyot fújt, mintha csak a dühöt akarta volna kilélegezni, majd így folytatta:
– Hálátlanság, ez a legnagyobb átok, szerte a magyari mezőkön! Hát nem engedélyeztük egy helyre, egy időpontra a Genetikailag Felsőbbrendű Fehérvér Szövetség és a Kiscsillag Szerveződés demonstrációját? Vagy a Pufilufi Nemzetiracionalisták kedvében járva a Feketedzsekisek Hajszépségversenyét? A sok szájtáti, bámész népség szórakoztatására? Hát hol van hála a magyari nemzetben? – kérdezte végül a Pártvezér, és szomorúan nézett társára.
– Barátom, ne keressen ott, ahol nincs mit keresnie – válaszolta erre a másik, majd hozzátette: Azért van egy jó hírem mára. Megtaláltuk…
A Pártvezér szeme felcsillant, mint az üvegzseb a reflektorfényben. – Megvan? Hát megvan végre a Jelölt? Ki az, honnan jött, mi az Ő neve? Mely szerveződés tagja?
– Egyiké sem – jelentette ki a koalíciós partner csendesen.
– Az hogy lehet? Valami underground csoportosulás tagja? – kérdezte elkerekedett szemmel a Pártvezér.
– Hát, tágabb értelemben véve igen…– talányoskodott tovább a másik, majd amikor látta, hogy a Pártvezér türelmetlenül felpattan, gyorsan hozzátette: - Tulajdonképpen még halott, a föld alatt van, úgyhogy undergroundnak is mondhatjuk.
– Nem volt egyetlen alkalmas ember az élők sorában?? – döbbent meg a Pártvezér.
– Olyan akit a kormánypárt és az ellenzék is elfogadott volna, nem.
– Nem látok tisztán! – jelentette ki a Pártvezér, mire Gábor csak bólintott, mert ezzel sokan egyetértettek a szittya mezőkön. A koalíciós partner igyekezett hát mindent alaposan megmagyarázni.
– Az a magyari igazság, hogy a rendszerváltás óta lehetetlen olyan politikust találni, akit nem lehet kapcsolatba hozni az olajozással, bányászattal, szőlészettel, kárpótlással, ingatlanbiznisszel és a többivel. Vagy a Napfény Óvoda tagjai közül kellett volna jelöltet állítani, vagy…
– Vagy? Ne titkolózzon tovább, ne titkolózzon tovább! Ki az illető?
– Eke Máté – bökte ki végre Gábor, némi büszkeséggel a hangjában.
– A Tenkes kapitánya? – döbbent meg újfent a Vezér. – Miért pont ő?
– Hát lássa, paraszti származású, és saját erőből tört fel a mezei lovaskapitányi tisztségbe. Makulátlan a múltja, nem hozható kapcsolatba az olajozással vagy a többivel, egyedül talán a szénaboglyák felgyújtásával vádolhatják, de a jogászaink szerint ez a vád nem állna meg.
– Ideológiailag is rendben van?
– Abszolút baloldali mentalitású, néha kicsit radikális eszközökkel harcolt, de mindig a nép érdekeit képviselte. Jelentős támogatói voltak a saját korában, a zöldekkel is jóban lehetett, mert a Tenkes hegy egyik barlangjában volt a kampány-főhadiszállása. Ő az ideális jelölt, még az ellenzék sem köthet bele.
– Olyan még nem volt a világon – jelentette ki cinikusan a Pártvezér, de egyre jobban tetszett neki a dolog. – De nem lehetett volna inkább Székely Dózsa György vagy a nagy Toldi Miklós a választott?
– Vezérem, Dózsának nagyon zavaros a múltja, kisnemesből kisgazdavezérré avanzsált, és a farkaskaszás akciója sem tette a jobboldal számára népszerűvé. Nem tenne jót nekünk, ha összebútoroznánk a radikális kistermelőkkel…Mert aztán megint jönnének a kaszáikkal, traktoros útlezárásokkal…Toldinak meg ott a malomköves ügye…Az ellenzék kikezdené, szándékos emberölést kajabálna…
A Pártvezér fejében kavarogtak a gondolatok, majd mind már annyiszor, az ösztöneire hallgatott.
– Rendben. Akkor hát jöjjön a Tenkes kapitánya… Szóljanak a Kormányzati Gerinc és Klónozásügyi államtitkárnak hogy, beszélni akarok vele…

Egy évvel később, a miniszterelnöki dolgozószoba íróasztala mögött Eke Máté kedvtelve nézegette negyvenezer forintos, kézzel varrott bőrcipőjét. – Mennyivel kényelmesebb, mint a bocskor, vagy a kuruc–csizma – morfondírozott éppen magában, amikor asszisztense megzörgette az ajtót.
– Szabad? – dugta be fejét a magyari népviseletbe öltözött leányzó az ajtón.
Eke Máté felpattant a karosszékből.
– Éljen a szabadság! Cum Deo Pro Patria Et Libertate! – kiáltotta, engedve egy réges–régi beidegződésnek, de aztán gyorsan erőt vett magán:
– Gyere csak Sárikám!
– Miniszterelnök úr, a Kormányőrség tagjai elfogtak egy embert, aki a Parlament körül ólálkodott már napok óta. Azt állítja, ismeri Önt, és mindenáron beszélni akar magával.
– Érdekes…Fegyver volt nála? – kérdezte a Tenkes kapitánya, a terrorizmus elleni harc iránti elkötelezettséggel.
– A nyakában egy karikás ostor lógott, de azt elvették tőle a kormányőrök.
– És hol van most az illető? Ugye nem engedték be?
Az asszisztens megrázta kontyos fejét:
– Dehogy is, ott tartják a kapunál, amíg nem dönt, hogy mi legyen vele.
Eke Máté nem tétovázott sokat.
– Sárikám, lemegyek, ő bizonyosan a a nép közül van, és én egy egyszerű fickó vagyok, aki a népet szolgálja minden erejével – mondta, és megigazította nyolcvanezres nyakkendőjét. – Menjünk, Sárika, találkozzunk a néppel!
A kapunál négy markos kormányőr egy kék inges, kék gatyás, bajuszos embert próbált a kerítésen túlra tuszkolni. Máté éppen akkor ért oda, amikor a rácsos kapu nagy csattanással vágódott be az ember után. Amikor a bajuszos meglátta a közeledő miniszterelnököt, a rácsra tapadva éktelen ordibálásba kezdett:
– Máté! Kapitány! Itt vagyok!
A Tenkes kapitánya azonnal felismerte.
– Jakab! Buga Jakab! Hát te mit keresel itt? – lépett volna oda a rácshoz, de a kormányőrök hátrarántották.
- Uram, kérem, ne menjen közelebb!
A kerítés túloldalán Buga Jakab zavartan pödörgette a bajuszát. Úgy nézett ki, ahogyan Örsi Ferenc lefestette, ha lehet ezt a képzavart használni egy íróval kapcsolatban.
– Hát emlékszel rám, Kapitány? Attól féltem elfelejtettél!
– Hogy felejthetném el a leghűségesebb társamat? Hol az öreg Siklósi bácsi? Nem hoztad magaddal?
– Villányba költözött, borosgazda lett, övé a legjobb szőlő, széles–e hazában! – mondta Jakab, és csodálkozva nézte Máté Armani öltönyét. – Megváltoztál, Kapitány! Emlékszel még, amikor tőzsérként megcsaltam az öntelt labanc ezredest?
Máté megrezzent. Összehúzta a szemét és rápisszegett Jakabra:
– Nem oda–buda, hékám! Csendesebben Jakab, még meghallják! Nincs kedvem belekeveredni a piszkos ügyeidbe! Minek jöttél ide? – kérdezte gyanakodva.
– Elhívattak, mert sok a panasz terád, Máté! De igazából most a segítségedet kérem, régi barátságunkra hivatkozva.
– Az más, kuruc kéz, kezet mos – nyugodott meg Máté. – Miről van szó?
– Jöttek az adószedők, és rekviráltak a faluban…Én meg nem adtam a tehenet, és az APEH behajtók arcába csördítettem a karikással. Az egyik nyolc napon túl gyógyul, és feljelentett az a piszok! Te nagy ember vagy, nem tudod elintézni a dolgot? Kellene megint egy olyan trükk, amint amikor kimentettél a labancok fogságából…Tudod, labanc tisztnek öltöztél…
Eke Máté elhúzta a száját.
– Változnak az idők Jakab, nincsenek már kurucok és labancok. Egy test, egy lélek vagyunk. Te is okosabban tetted volna, ha maradsz haló poraidba, mert bíz’ én nem tudok segíteni neked. No, isten megáldjon Jakab! – mondta szomorúan a Tenkes kapitánya, majd megfordult és visszaballagott az épületbe.
Buga Jakab még hallotta, ahogy a miniszterelnök egy dalt fütyürészik:
– És akkor jött a Tenkes kapitánya és odacsap, hol sanyargatni lát…